A képen egy autópálya látható a kambodzsai oldalon.
A probléma ott kezdődik, hogy nyílt titok, hogy az egyik légitársaság pénzeli a kambodzsai kormányt, hogy ne csinálják meg ezt a turisztikai szempontból rendkívül fontos utat. A kambodzsai a Föld egyik legkorruptabb kormánya, így erre hajlandóak is. Ha ezt az alig 500 km-es távot meg lehetne tenni 4-5 óra alatt, akkor rengetegen mennének busszal Bangkokból Siem Reapba, hogy megcsodálják Angkor romjait. Így a tehetősebbek repülővel mennek, a többiek pedig szívnak.
A probléma egyik fele tehát a minősíthetetlen kambodzsai útviszonyok.
A másik gond, hogy a legtöbb ember úgy megy Siem Reapba, hogy konkrét elképzelése van arról, hogy hol szeretne majd megszállni. Ha az utat sikerülne is 6-7 óra alatt megtenni (ami simán lehetséges lenne még a jelenlegi útviszonyok mellett is), akkor még világosban odaérne az ember Kambodzsába, és elkezdene szállást nézni. Ha azonban hulla fáradtan 15 óra buszozás és embertelen körülmények után beesik egy hotelba, akkor nem fog elkezdeni a sötétben új hely után nézni, hanem csak be akar dőlni egy ágyba. Hogy garantálják a sötétben való megérkezést, a buszsofőröket lefizetik a szállodák tulajdonosai, hogy minél hosszabb és embertelenebb úton szállítsák az embereket. Pontosabban nem a szállodák tulajdonosai, hanem mindig egy szálloda tulajdonosa(i), mert mindig egy szálló parkolójában ér véget az utazás. A külföldiek nagy részének nagyon rossz képe van Kambodzsáról, amit az első este nem is igyekeznek eloszlatni a helyiek. Amikor éjjel 11-kor megérkeztünk a városba, akkor a szálló személyzete fegyveres rablókkal riogatott, ami szinte mindenkit meggyőzött arról, hogy nem szerencsés másik hely után nézni. Ez persze nagyon messze van a valóságtól, a khmerek ugyanis rég rájöttek, hogy az elégedett turista sokkal többet ér nekik, mint a kirabolt, neadjisten halott turista. Ez tehát egy plusz indok, ami miatt az ember garantáltan élete legrosszabb útját teszi meg Bangkok és Siem Reap között.
Khmerek a Thai-Kambodzsai határon.
Akkor nézzük, hogy mire kell még számítania a gyanútlan turistának, aki erre a buszútra adja a fejét. A TAT-s utunk után elkövettük azt a hibát, hogy adtunk mégegy esélyt a thai szervezett utaknak. A Khao San Road körül minden sarkon lehet Bangkok - Siem Reap útra befizetni, de mindenhol más áron. Amikor ott voltunk, akkor az árak 350 és 700 Baht között mozogtak, és ugyanazt a szolgáltatást nyújtották, mert ezek az irodák mind csak közvetítők. (Mi végül 450-ért vettük meg az utat a 3. helyen, mert akkor még nem láttuk a 350-es ajánlatot.) Az embert 7:30-kor szedik össze a szállása előtt, de a busz csak 8:30-9 felé indul a határ felé.
A Thai oldalon az utak még rendben vannak, 2-3 óra alatt meg is teszi a busz a kb 300 km-t. Ekkor azonban a legnagyobb melegben leszállítják az embet, és a buszt intéző utazási iroda éttermében mindenkitől begyűjtenek 35 USD-t a vízumra. Én erről is olvastam Lonely Planetben, hogy a 20 dollárba kerülő vízumot sokkal drágábban vetetik meg a turistákkal, így a sarkamra álltam. A baj csak az volt, hogy a buszon lévő másik 40 ember gondolkodás nélkül odaadta eddigre a pénzt, bennem viszont még nagyon élt az előző néhány nap sorozatos átverése, így nagyon nem akartam fizetni. A thaiok végül elkezdtek fenyegetőzni, hogy ha nem adjuk oda a pénzt a vízumra, akkor nem tudják garantálni, hogy vissza tudunk szállni a buszra, mert ugye addigra a másik 40 embernek már rég meglesz a vízumja. Mivel nem ismertük a helyi viszonyokat és (azt hiszem joggal) azt feltételeztük a kambodzsai határőrökről, hogy ők is le akarnak majd húzni rólunk jópár dollárt, így fogcsikorgatva kifizettük a pénzt. Kb 30 perc múlva vissza is jött a kis thai, minden útlevélben ott virított a 20 USD-s vízum...
Ekkor jött a következő lehúzási kísérlet, miszerint megpróbálták beadni, hogy mindenképp kell Riel-t, kambodzsai pénzt váltani, mert azt a határ másik oldalán nagyon rosszul váltják, és itt a remek alkalom. Ez azonban annyira átlátszó volt, hogy senki nem élt a "kiváló" lehetőséggel, így megindultunk a határ felé.
A senki földjén amúgy kaszinók vannak. Az nem derült ki, hogy kinek fizetnek adót, vagy ki vigyáz a rendre.
A határon ezután viszonylag simán bejutottunk, majd elvittek egy másik utazási irodába, ahol megint csak várnunk kellett vagy 30-40 percet, amíg kerítettek egy harmadik buszt, amivel majd elvisznek minket Siem Reapba. Ez a busz azonban induláskor defektes lett, így még vagy 20-30 percet szerelték a járgányt.
Végül 4 óra magasságában elindultunk keletnek. Az út a legrosszabb volt, amin valaha mentem. (Azt hiszem, hogy itt még Demszky is büszke lenne a budapesti utakra.)
Kambodzsai utak.
A kinti hőmérséklet 35-40 fok körül volt, amikor a buszt gyártották, akkor még nem tudták, hogy mi az a klíma. Az út viszont olyan állapotban volt, hogy ha 1 km-re előttünk ment egy biciklis és egy ablak résnyire nyitva volt, akkor már bejött az összes por a buszba. Így utaztunk végig melegben, porban, étlen-szomjan 4 órát, amikor is megálltunk. Na de nem Siem Reapban, hanem egy étteremben, amit valószínűleg a sofőr rokonai üzemeltettek. Itt közölték velünk, hogy együnk nyugodtan, lesz még időnk elfogyasztani mindent, Siem Reap pedig még további 2 órányi buszútra van.
Így nagyon nagyon elcsigázottan, mérgesen, frusztráltan, dühösen érkeztünk meg Siem Reapba este 11-re. A hotel munkatársai nagyon kedvesek voltak. Egyből leesett nekik, hogy nem luxuslakosztályt szeretnénk, így felajánlottak egy 6 dolláros szobát hármunknak. Megkérdeztem kétszer is, nem fejenként 6 dollár, hanem összesen, így ott maradtunk. Ezzel szerencsére véget is értek a megpróbáltatásaink, és innentől kezdve gyakorlatilag csupa jó dolog történt velünk.
