Még a maláj szárazföldön, Mersingben megkérdeztem a segítőkész utazási ügynököt, hogy hova érdemes menni, ha az amber túrázni akar. Azt mondta, hogy a parton lehet egyik településből a másikba kirándulni, a dzsungel teljesen felderítetlen, nincsenek utak, nincs ott semmi, csak növények meg állatok. Egy út van csak a ritkán lakott keleti part és a turisták által kedvelt nyugati part között, azt a sétát meg lehet csinálni pár óra alatt. A turisták 99%-a pihenni meg búvárkodni jön a szigetre, így nem alakult még ki egy túravezető réteg a helyiek között, akik felvisznek a hegyekbe másnap meg visszahoznak. Hegyek pedig lennének, a legmagasabb pont 1000 méternél is magasabb, szóval nem is értem, hogy igény miért nincs rá. Mindenesetre szomorúan tudomásul vettem a fenti információt, így maradt a séta a kiépített úton a két part között.
Szállásunk ott van valahol a parton.
Gyors reggeli: banános toast, rántotta, frissen facsart gyümolcslevek, palacsinta...
Meg a szigeten szokásos éhenkórász cica. Rengeteg macskával futottunk össze. Ennyire rossz bőrben lévő állatokat ritkán látni. Soknak hiányzott farka, füle, tele voltak vágásokkal, sérülésekkel. Nem tudom mi okozhatta, de nagyon szánalmasak voltak.
Reggel korán akartunk indulni, de egy hozzánk verődött romániai születésű kanadai buddhista nő feltartott minket, így hiába keltünk fel 7 előtt, elindulni csak 9-10 felé tudtunk. Az történt konkrétan, hogy a nő 3 hónapos terhes volt mégpedig ikrekkel. Előző nap nagyon lelkes volt, meg úgy tűnt, hogy birni is fogja az utat, reggeli után azonban kitalálta, hogy mégse jön, mert nem érzi jól magát, csak visszatartana minket. Erre mi jólnevelt srácok lévén mondtuk neki, hogy ugyan, ugyan, ha csak kicsit van rosszul, vagy mosdóba kell mennie, akkor menjen vissza, szedje rendbe magát, mi meg megvárjuk. Köszönte, és ígérte, hogy mindjárt visszajön. Eltelt 10 perc, 20 perc, fél óra, sehol senki. 45 perc után már kezdtem elég morcos lenni, ezért keltem fel korán? Aztán amikor visszamentem megnézni, hogy hol a fenében van a csajszi, a reggelizős helyen mondta a maláj vendéglátós, hogy mosdót keresett, így nyilvános illemhely híján az egyik kunyhóba irányították. Halkan odamegyek, kopogok, erre bent alszik a nő! Hát azt hittem felrobbanok. Ilyen nincs, mi rá várunk, ő meg legmélyebb álmát alussza. Rohantam vissza a srácokhoz majd elindultunk erőltetett menetben.
Én diktáltam a tempót, az elején még nem nyavajogtak a srácok.
Kompkikötő.
Maláj igényesség.
Halászhajók indulnak reggel.
A sziget lakott részei összességében nagyon izléstelenek. Nincs általános koncepció, csak mindenki építi amit gondol. Igénytelenség, piszok.
A táj viszont mindenért kárpótol.
Ez már Tekek, innen indul az út a másik partra.
Elég jó a táj még mindig.
Lost-ot is forgathattak volna itt.
Maláj "igényesség".
Jó is.
Kis mangrove mocsár a parton.
Tájjal nem győztünk betelni.
Szép, na.
Néhol igényes építmények is voltak.
Gyík a fán.
Madár a korláton.
Közeledünk a nyugati-keleti úthoz.
És végre: vissza a természetbe. A recepciós előző nap azt mondta, hogy kiépitett út megy végig, nem kell semmitől tartani. Nem tudom milyen útról beszélt, mert itt az első pár száz méteren voltak lépcsők, utána viszont dzsungel. Egy kis kitaposott ösvény, aljnövényzet, aztán meg csak a hatalmas fák. Ha tudom biztos nem szandálban meg rövidnadrágban megyek... Kígyók, pókok azért vannak.
Nem egy bonsai.
Welcome to the jungle!
"Are there Junglists here?"
Video a dzsungelből. Lehet, hogy pályát tévesztettem...
Pálma félék megnőnek több 10 méteresre is simán.
Hieu, a vietnámi srác felderítő útra megy.
Vezetem a népet.
Bambusz.
Lassan kiérünk a dzsungelből, és a "civilizásió" nyomai is feltűnnek: aszfalt út, szemét, erdőirtás.
Érdekes statisztika, hogy pálmafák világszerte több embert ölnek meg mint a cápák. Mondjuk 20-30 méterről leesik egy ilyen kókuszdió, akkor azt biztos nem köszöni meg az alatta pihenő turista.
Legközelebb a keleti parton lévő strand következik. Vajon megérte-e életünk kockáztatása árán átvágni a szigeten? Nem csigázom a kedélyeket, meg hát!
