A beígértekkel ellentétben nem egy Chiang Maitól nyugatra lévő nemzeti parkba mentünk túrázni, hanem egy déli régióba, ahova hatalmas mennyiségben viszik a helyiek a turistákat. És mint az később kiderült, a hosszú nyakú törzs, akikhez menni szerettünk volna, északon lakik Chiang Rai közelében.
A következő állomás az elefántogolás volt. 2-3 órás folyóban meg dzsungelben történő út helyett 30 percig hurcoltak minket a szerencsétlen állatok egy kiégett, kiszáradt irtásban, vadregényes hangulatnak nyoma sem volt.
Ellenben 20 méterenként volt egy bódé, ahol banánt meg cukornádat lehetett venni méreg drágán a szemtelen elefántnak, aki ha nem kapott ezekből, akkor a nadrágodat, lábadat, fejedet kente be az orra hegyén lévő váladékkal.
A kicsi mondjuk aranyos volt az első 10-20 percben, de csak arra mentek, hogy minél többször vegyünk elefántkaját.
Az elején csináltak mindenkiről egy közepesen rossz fényképet, amit gyorsan elő is hívattak és egy elefánt szarból készült képkeretbe bele is rakták. Mindezért elkértek kb 1000 Ft-nak megfelelő Bahtot, és a legszánalmasabban kinéző kis thait küldték oda, hogy az embernek még rossz érzése is legyen, ha nem veszi meg.
Az elefántok aranyosak voltak és érdekes élmény rajtuk ülni, de összességében nagy csalódás volt, mert messze elmaradt a várakozásunktól.
Utána egy gyors ebéd után indultunk az erdőbe. A legnagyobb izgalmat ez a pókluk jelentette az egész út során.
Voltak még kiégett rizsföldek, de a várt dzsungelnek nyoma se volt. Hiába, száraz évszak van.
Aztán 1 óra kényelmes séta után megérkeztünk ehhez a szép vízeséshez.
Hideg volt, de azért megérte kicsit lehűteni a fejünket.
Aztán még fél óra kényelmes séta után véget is ért az első napi "kirándulás". Megérkeztünk egy faluba, ahol ilyen bádogtetős bódékban laktak a helyiek.
Nekünk egy ilyen sarok jutott.
A thai kormány a gyakori tűzesetek miatt napelemekkel látta el a házakat, így a világítást biztonságosan meg tudják oldani a hegyi törzsek lakói.
Volt egy iskola is a faluban, vicces volt megnéni a gyerekek mindennapi életének kellékeit.
Számozott fogkefék.
Argentína vs. Hollandia.
Este megjelentek a helyiek, hogy vegyünk tőlük csecsebecséket. Tőlük nem sajnáltuk volna a pénzt, de amit kifizettünk még Bangkokban, abból ők nyilván szinte semmit nem láttak.
Este egész jó hangulatban telt az este. Vicces volt, amikor a tábortüzes énekléshez próbálja 3 magyar, 4 amerikai, 2 ír, 2 brit, 1 holland meg 4 thai megtalálni a közös dalokat.
Reggel a csoport megmaradt része összeállt egy képre. Álmomban nem gondoltam volna, de az amerikaiak között volt, akinek az előző napi másfél órás séta kimerítette a tartalékait, és a befizetett 3 nap helyett már az első éjszaka után hazamentek.
Százlábú. Valóságban kb 40 centis, és ha átmegy az emberen, akkor a lábaiban lévő méreg hatására kipirosodik az ember bőre. Szingapúrban úgy tudom pénzt adnak annak, akik egy ilyen tetemét beviszi valamelyik hatósághoz.
Thai marhák.
Bambusz.
Thai kézműves.
A lány élőben nagyon csinos volt.
Ez a táj akár a Bükkben is lehetne.
Ez az eb kísért minket utunkon.
Ezen a 20 méteres szakaszon éreztük, hogy a trópusokon vagyunk. Itt volt egy kis patak, aminek a hatására olyan növényeket is láttunk, amire számítottunk.
Itt nagyon vártam, hogy a brit lányok közül valamelyik beesik a vízbe, de ez sajnos nem történt meg.
Itt is fürödtünk egy jót.
Az ott én volnék.
Itt készüntünk a vacsorához.
Az egyik amerikai srác forgatókönyv író volt, és épp a másdél hónapos kényszerszabadságát töltötte Thaiföldön. (Erre nagyon jók az ilyen utak, hogy érdekes emberekkel meg élettörténetekkel lehet találkozni.) Kaptunk kóstolóba valami 30 fokos banánpálinkát, a srác rendelt is belőle estére 4 litert, hogy jó legyen a hangulat. Én meg nekiálltam poharakat csinálni bambuszból. Nagy sikert arattam velük, párat haza is hoztam.
Reggeli tea és kávé.
Vízesés.
Utolsó napon se sokat változott a táj.
Az egyik angol leányzó az első adandó alkalommal, amikor picit figyelni kellett arra, hogy hogy lépsz, ki is ficamította a bokáját.
A helyi halászok jót nevettek rajta.
A thai srác halászni tanítja az amerikait.
A lánynak szereztek egy motort a 100 méterre lévő útra, így a cuccait nekünk, azaz nekem kellett továbbvinni.
Ő Bond, a túravezetőnk. Ő mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, de ha az embernek Ferrarit ígérnek, és azt is fizet, akkor egy Suzuki kedvét tudja szegni.
A végén még kedveskedek egy olyannal a TAT-sek, hogy a beígért hálókocsis jegy helyett ülő helyre kaptunk jegyet a vonatra. Mivel thaiul volt rajta a szöveg, és az utazási irodás váltig állította, hogy ez bizony hálókocsis, így nem örültünk, amikor kiderült, hogy a 14 órás utat ülve kell végigutaznunk.
A történethez még hozzátartozik, hogy visszamentünk reklamálni, de az se járt sikerrel. Igazából nem tudom, hogy mire számítottunk, mert pénzt nyilván nem adnak vissza, más jóvátétel pedig nem jöhetett nagyon szóba, de tudatos fogyasztóként azért meg kellett próbáljuk.
Az egyik tuk-tukosnak mondtam, hogy mennénk a TAT irodába. Kérdezte, hogy minek, én meg balga módon megmondtam, hogy reklamálni. Több se kellett, nem volt hajlandó elvinni minket, ellenben ő elhúzott valahova. Mire másik úton eljutottunk az irodához, mit ad Isten, pont ott pihent a tuk-tukos az iroda előtt, akivel el akartuk vitetni magunkat. Amikor bementünk, hogy Johnny-t keressük, hát milyen véletlen ez is, épp szabadságon van. A főnök pedig már várt minket, hogy elpanaszolhassuk neki a bajunkat. Aztán a 2. mondat után átment ellenségesbe és a szavamba vágva próbált még minket gonosz pénzsóvár köcsögnek beállítani és lelkiismeret furdalást ébreszteni, hogy milyen semmiségeken pattogunk. Mivel értelme nem volt a további balhézásnak, ezért ott is hagytuk őket.
Ez sajnos még nem a vége volt a thai rossz élményeinknek, de arról majd a következő posztban írok. A Kambodzsába való átjutás minden várakozásunkat alulmúlta. Nálam azt mindenesetre elérték a thaiok, hogy az országukat messziről kerülni fogom és másnak is ezt tanácsolom majd. Sokkal szebb helyek vannak délkelet Ázsiában is, ahol ráadásul kedvesebbek a helyiek és nem csak a pénzt akarják kiszedni az emberből.
