Két nap a minimum, amit a csúcs meghódítására kell szánni, nekünk nem is volt több időnk, így ezt kezdtük szervezni. Az első helyen 60 USD/fős árat mondtak, ami nekünk elég sok volt, így elkezdtünk kutakodni olcsóbb alternatívák után. Végül kiderült, hogy ebből az összegből 15 USD fix, mert az állam ennyit kér biztosításért és mászási engedélyért (legalább erre a 2 napra volt biztosításom a fél év alatt). Az induláskor tényleg kérték is a papírokat, szóval ezt tényleg nem lehetett lefaragni. Végül nem kértünk kaját meg angolul tudó vezetőt, csak egy helyi hordárt/vezetőt, aki ismeri a környéket, így 32 USD lett a végső ár, a kaját pedig nekünk kellett vinni. Valami nem stimmelhetett a kommunikációjukban, mert végül (Istennek hála) elég sok kaját kaptunk a hordártól is.
Még angolul is kint volt néhány hasznos információ a nemzeti parkról.
Az út nem indult zökkenőmentesen. Csúnya ködszitálás fogadott a dzsungelben, nekem meg elkezdett menni a hasam. Csak azon csodálkoztam, hogy eddig kibírtam minden gond nélkül a délkelet-ázsiai higiéniát.
Aztán gyorsan beszedtem mindent, ami nálam volt hasmenés ellen, így pár óra alatt rendbe is jött a gyomrom.
Az első táborhely 1600 méteren van, innen kell mászni még ugyanennyit a 3143 méteres csúcshoz. Persze ez csak abszolút érték, mert nagyon sokszor lefelé is kellett menni a domborzati viszonyok miatt.
Első tábor 2200 méteren. Innen még 4 óra az éjszakai szálláshely, ami 2800 méteren van.
Végig a gerincen kellett mászni, így a viharos széllökések telibe kaptak minket.
Akkor nagyon nem örültem. Örök tanulság: megfelelő felszerelés nélkül ne indulj el hegyet mászni. Konkrétan majd megfagytunk. (Persze most a szingapúri télben visszasírom a vietnami hegyeket... ma elég hideg van, 25 fok, és szokás szerint elviselhetetlen pára)
Hieunak sincs melege.
Jött még velünk egy amerikai biztonsági szakember is, szerencsére ő bizonyult a leggyengébb láncszemnek. Hasmenés és megfelelő felszerelés ellenére is láthatóan sokkal jobban bírtam, mint ő. Hehe.
Vietnami hegyikecskék.
Aztán sötétedés előtt nem sokkal meg is érkeztünk a szálláshoz. Egy mezőn állt ez a kis fém vázas házikó. Nem hogy szigetelés nem volt, de a pala alatt nincs fal sem. Ha benézel a pala alatt, akkor a másik oldalon ki tudsz nézni kb 30-40 magasságig. Az ágyak kb ilyen magasan lerakott bambuszrácsok voltak, azokra terítettük le a hálózsákot és próbáltunk nem megfagyni. Alattunk nem volt semmi, a szél vígan süvített egész éjjel. Tűz bent volt az egyik sarokban, de azt csak főzésre használták, meleget nem adott.
Aztán másnap reggel örömmel láttuk, hogy eltűntek a felhők, így legalább fogunk is valamit látni a csúcsról. Ez akkora erőt adott, hogy a maradék elég nehéz szakaszt másfél óra alatt megtettük.
Mögöttem a völgyben van Sapa. A köd nem akart kimozdulni a hegyek közül.
Itt jobban látszik.
Közeledünk a csúcshoz. Balra Laosz, jobbra Kína.
Vietnam, erős szél, de a frizura most is tartja magát.
Az ott a csúcs.
Arra van Laoszdéli része. Még a Hold is ott figyel.
Bambuszerdő.
Szép volt nagyon a hegyen.
A hordárunk rögtönzött magának egy vizipipát a csúcson. Érdemes megfigyelni az ergonomikusan kialakított túracipőjét, amivel sokadszorra mássza meg a hegyet.
Hold, felhők, hegyek.
A csúcs-emlékművel nem tudom mi lett.
Az az út vezet Sapa-ba.
Visszafelé a hegy egyik oldalán tűzött a nap, a másikon pedig megállt a köd. Nagyon furcsa volt átmenni egyik oldalról a másikra. A szél egyáltalán nem jutott át a gerincen, így teljesen más a két oldal időjárása.
Végül egy kis video FPS mászással, bambuszerdővel, kövekkel.
