Facekontroll

Phuket, PhiPhi és Krabi után Bangkok felé vettük az irányt. Erre a lenti képen látható csodálatosan esztétikus emeletes buszt tudták felajánlani a thaiok, amit el is fogadtunk. 12 óra éjszakai buszozás után meg is érkeztünk a thai fővárosba, következzen Bangkok.

Krabiban töltött utolsó napunkon elmentünk kajakozni a tengerre. Két opció közül választhattunk: vagy mangrove mocsarakban evezünk vagy pedig a tenger és a sziklák találkozásánál kialakult barlangokba megyünk be. Mi a mocsár mellett döntöttünk.

Krabi strandjait is a jól bevált módszerrel jártuk végig: motort béreltünk és egy nap alatt megnéztük, amit kellett. Krabi Town-ban laktunk, így más módszerrel nem is nagyon tudtunk volna kijutni a strandokra. A baloldali közlekedés még mindig furcsa volt, de fél év Szingapúr után már meg se kottyant...

A thai szigeteknek Krabinál intettünk búcsút, innentől kezdve "csak" a szárazföldön voltunk. A kompkikötőben partraszállás után ismét csak 5-10-szeres áron próbáltak meg a 2 km-re lévő Krabi városba bevinni, de erre a rohamra még - Lonely Planetnek hála - felkészültünk, és nem is hagytuk magunkat átverni. Szállást is sikerült jó áron találni, így jó hangulatban vágtunk neki a falmászók és kajakozók fellegvárának számító Krabi felderítésének. Ez volt a szállásunk.

Phuketról Phi-Phi érintésével mentünk Krabiba, hogy az ott eltöltött néhány nap után Bangkoknak vegyük az irányt. Phi-Phi az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam, itt forgatták többek között a Partot és az Aranypisztolyos férfi című James Bond filmet is. A 2004-es szökőár alkalmával az egész szigetcsoport súlyos károkat szenvedett, de mára többé-kevésbé újjáépítették amit kellett. Ez viszont azzal jár, hogy a hírhedt természeti csapásnál is sokkal súlyosabb problémát kell nap mint nap megoldania a helyieknek: a nyugati turisták hadát kell kiszolgálniuk. Mi csak pár órát voltunk a szigeten két komp út között, minden szemetünket magunkkal vittük, de ezzel lényegében egyedül voltunk.

Thaiföld déli részén lévő Phuket szigetet motorral jártuk be, így egy nap alatt végig tudtuk nézni a legnagyobb thai strandokat. Szép volt, az nem vitás, de Thaiföld nagyon túl van ragozva. Szebb helyeken jártam (például Malajziában), olcsóbban megúsztam és közben jóval kevesebb turistával kellett osztozkodnom a hely szépségén. Thaiföld ellen szól az is, hogy itt voltak a legbunkóbbak a helyiek. Mindenhol két lábon járó pénzeszsáknak nézik a fehéreket Ázsiában, de itt voltak a legpofátlanabbak.

Hiába... A szökőár már csak az emberek emlékeiben (meg a jelzőtáblákon) él, mostmár garantált a turisták hada, így megtehetik, hogy átverik az embert.

Délkelet ázsiai utolsó utam így nézett ki: Andrissal elmegyünk dél Thaiföldre (Phuket, Phi Phi, Krabi), majd át Bangkokba, ahol csatlakozik hozzánk Fruzsi. Innen hárman megyünk északra (Ayutthaya, Chiang Mai), majd ismét Bangkok érintésével átmegyünk Kambodzsába, ahol is Siem Reap-ban töltünk 4 napot, és megnézzük Angkor templomait. Innen együtt repülünk vissza Szingapúrba, onnan pedig haza, Magyarországra. Hát nézzük szép sorjában!

Phuketen januárban nem volt épp hideg.

Fél éves délkelet ázsiai tartózkodásom utolsó 3 hetét András bátyám és Fruzsi barátnőm társaságában töltöttem. Együtt felfedeztük Thaiföldet, Kambodzsát, illetve megmutattam nekik Szingapúrt. Velük együtt én is újra rácsodálkoztam azokra az apró de nagyon fontos dolgokra, amik a hat hónap alatt már természetesek lettek.

Ilyen például a turisztikai központban elhelyezett ingyenesen használható talpmasszírozó gép.

Ki ne hallott volna már a vietnami konyhaművészetről? Szerencsére Hieu barátomat nem kellett sokat kérni, hogy kéthetes vietnami kirándulásunk alatt csak helyi étkeket együnk. Kicsit már sok is volt néha...

Itt van mindjárt egy elég európai ember számára nehezen befogadható darab: félig kikelt kacsatojás főve.

A magyarországi floorball élet zavaros vizében nagyjából fél éve csillant meg a floorball.blog.hu, hogy alternatívát mutasson a korábban jellemző fásultságra, tenni nem akarásra. Legutóbbi cikkük a hazai floorball népszerűsítéséért és fejlődéséért tett eddigi egyik legkomolyabb lépés. Én annyival járulok hozzá a blog anonim íróinak törekvéseihez, hogy biztatom minden olvasómat, szánjatok rá 10 percet, hogy kicsit megismerkedjetek ezzel a remek sporttal. A cikk itt olvasható.

Ez is eljött. Végetért életem eddigi legmeghatározóbb féléve, két napja hazaértem délkelet-Ázsiából és már itthon élvezem a kellemes hideget. Végre nem azért húztam hosszú nadrágot, mert a munkahelyen előírták nekem, hanem mert rövidnadrágban megfagytam volna, és ez jó érzés. Tegnap reggelire kocsonyát ettem szalonnával, kolbásszal, szalámival és töpörtyűvel, ami még jobb. Hozzá olcsón ittam finom bort, ami pedig még sokkal de sokkal jobb.

A reptéren azért már kicsit kaptam a nagy magyar valóságból is. Épp a mozgólépcsőt kerestem Ferihegy 2-re megérkezve (ami nem volt), amikor is az ott dolgozó segédmunkások dohányfüstje megcsapta az orromat. Még mielőtt ezen hosszabban elgondolkozhattam volna, az egyik munkás egy hangos bélgáz eregetést ejtett meg, amit társai hangos röhögéssel és még hangosabb "aztakurvá"-kkal jutalmaztak. Jómunkásemberek üdvözlik az utasokat. Aztán a reptéri parkoló kapukezelője a pontosan adott apróra azt hazudta a szemembe, hogy hiányzik belőle 100 Ft. Nem lett volna értelmes jelenetet rendezni, így megmondtam neki, hogy örüljön a plusz 100 Forintjának, és eljöttem. Remélem nem csak ilyen élményekkel gazgadszom...

De vissza az előző félévre. Összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a 6,5 hónapot ennyire távol töltöttem Magyarországtól. Rengeteg helyre eljutottam: 193 Ázsiában töltött napból 45 "nyaralással" telt Szingapúron kívül. Nagyon sokat változott a világképem (szerintem jó irányba), megismertem rengeteg értékes embert, és annyi tapasztalatot szereztem, hogy az már szinte sok is.

Nagyon szerencsésen megúsztam mindent. Utólag visszatekintve annyi helyen elcsúszhatott volna ez a félév, hogy belegondolni is rossz. Hogy csak egy példát említsek: fél évig nem volt biztosításom. Úgy jártam meg Malajziát, Kambodzsát, Thaiföldet, Vietnamot, Hong Kongot, Makaót, Shenzhent és persze úgy éltem Szingapúrban fél évet, hogy ha bármi történik velem, akkor csak magamra számíthatok. Ez a fajta bizonytalanság hosszú távon elég kényelmetlen tud lenni... És persze ott voltak még a kezdeti nehézségek, illetve az állandó kompromisszumok az anyagi lehetőségeim és vágyaim között.

Végül persze nagyon jó emlékekkel tértem haza, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy legalább egy félévet töltsön Magyarországtól távol. Nem kell persze ennyire durván belevágni az ismeretlenbe, elég Erasmussal Európa egy másik pontjára menni, vagy ami épp adódik. A végén pedig tessék visszajönni itt szerencsét próbálni!

Még Vietnámról lesz egy poszt (étkezés), utána pedig Andris bátyjámmal és Fruzsi barátnőmmel közösen átélt élményekről írok majd (Thaiföld, Kambodzsa, Szingapúr). Ha jól számolom, akkor az eddigi posztolási tempóban nagyjából májusig csak az előző félévemről fogok írni. A blogom hosszú távú sorsa még kérdéses, van néhány ötletem, de olvasói gondolatokat is szívesen látok (kommenteljetek, no).

Lelki állapotomhoz illő muzsika:

A Vietnamba utazóknak egyből az lesz az érzése, hogy ebben a 82.000.000 lakosú fejlődő országban legalább ugyanennyi motor van az utakon. Hanoiban és Saigonban különösen kritikus a helyzet, de a többi város se sokkal jobb. Következzen egy kis áttekintés a vietnami közlekedésről.